Cellában egy versike

Tegnap elővettem egy régi versemet, hogy végre kezdjek vele valamit. Mondjuk, találjak rá egy akkordmenetet, amivel el lehet adni egy dalnak. Ezt találtam rá.

A verset akkor és úgy írtam, amiről szól: pár éve az irodában ülve majdnem ráborultam a kajakómától a monitorra, előttem összekeveredett egy tejtermék elemzés a félálomban kavargó képekkel. Én meg azelőtt, hogy ebben a transzállapotban elrontottam volna a grafikont, inkább megnyitottam egy üres Excelt – nem Word-öt, az feltűnőbb – és a cellákat elkezdtem kitölteni ezzel a verssel. Pár perc alatt a végére értem, visszaolvastam, jót szórakoztam rajta, és elküldtem egy-két kollégámnak. Az volt a baj a helyzettel, hogy közben fel sem ébredtem, és folytatódott a bamba bólogatás.

Nem tartom ezt komoly produktumnak, de a sok teljes dal között talán ennek is van helye. Nem fogom szerintem tovább cizellálni a zenét alatta. Kapott egy lüktetést. Ez passzol az érzéshez, amit akkor átéltem – és sajnos azóta is túl gyakran ebéd után…