Aluljáró

Van nekem egy személyiségi jogok miatt néven nem nevezett nagyon kedves billentyűs barátom, akivel együttest akartunk alapítani. Fiatalok voltunk, bohók, igazi romantikus irodisták. Megegyeztünk, hogy találkozunk péntekenként és összezenélünk. Az összezenélés három dolgot jelentett:

• Kerestünk olyan számokat, amiket mindketten ismerünk, és ezeket addig játszottunk, amíg valamelyikünk el nem rontotta.
• Megpróbáltunk saját számokat összerakni a pofátlanul okos Yamaha szintije egyik alapjára általa kitalált akkordmenetekre. Többnyire bossa novára zúztunk.
• Lelkesen kóstolgattuk az ágyaspálesz készletét.

Egy csütörtök este azon kaptam magam, hogy már megnéztem az aznap esti Simpsons családot a tévében, de jajj, még neki kellene fogni dalszöveget írni a következő napra, az összezenélésre. Mivel kellőképpen kivoltam az aznapi monitorbámulástól, a hosszú verssorokból kispóroltam a nem rímelő részeket, és megpróbáltam a rímpárokra szorítkozni. Úgyis az a lényeg, nem? Az eredmény egy szerepvers lett, címe: Aluljáró.

Az elsőszámú gruppim (ez nem egy egzotikus madárfaj) szerint nem passzol a lelkületemhez, vagyis nem hiteles az én számból. Egyet kell, hogy értsek vele, de ha olyan jó ezt énekelni…

(Az itt letölthető szám nem az, amit anno ketten felvettünk, az eredetit még tartogatom, hátha híres leszek, és sok pénzért el tudjuk adni egy exkluzív ritkaságokat bemutató albumon billentyűsömmel közösen, hogy az állami alkalmazott státusza ellenére egy kis pénzt is kereshessen. Az akkordokat határozottan nem én írtam, övé a kredit.)