Szerencsés délután; Vallomás

Double Delux Edition! A múlt hét kimaradt, most viszont jöjjön kapásból két dal is, hogy behozzam a lemaradást. Ezek egymás utáni napokon íródtak két kicsi kacsóm által, a tavaly év végi szabi alatt. Ezek voltak a sorban az elsők.

Az a hét volt mellesleg a dalszerzés netovábbja, már ami a tempót illeti. De így sokadjára visszahallgatva és újra-újrajátszva a dalokat, szerintem nem ment a minőség rovására. Van egy olyan érzésem, hogy a kis korlátaimat nem nagyon feszegetem, de azokon belül eléggé hasonló minőségű dolgokat írkálok meg pengetek össze. Hasonlóan nem túl komplex dalok néha egy-egy eredetibb ötlettel, hasonló szövegek. A végeredmény hangulattól függően azért nagyon különböző, de mégis kb ugyanaz a szint. Csak néha gyors és vidám, néha meg lassú és visszafogott. Erről kellene valahogy tovább rugaszkodni.

Közben azért arról még soha nem írtam, hogy mik adnak ötleteket, meg miket is hallgatok, hogy szélesítsem a zenei látókörömet. Először is az aktuális kedvencek: Tame Impala, Grizzly Bear, Ladyhawke.

Most, hogy ezeket ide leírtam, rá kell jönnöm, hogy nagyon tetszenek, de semmi közük az én zenémhez. Szóval ezek nem is igazán az ötleteket adják, hanem a megfelelő hangulatba hoznak, hogy alkossak – valami teljesen mást.

Ha már a közvetlen ötletadókról van szó, akkor a Velvet Underground-ot kell itt említeni. Ez amúgy klisés, minden dalszerző kényszeresen a VU-t emlegeti, mert az menő és egyben réteg zene, meg ha Bruce Springsteen-nek jó volt, akkor nekem is jó lesz. Az az igazság, hogy csak két albumot ismerek igazán tőlük, és egyetlen szám van, aminek annyira a hatása alá kerültem, hogy az adjon közvetlenül ötletet az én egyik dalomhoz. Nem árulom el, melyik, nem akarok egyszerre minden poént lelőni. Viszont ez lett belőle:

A másik meg egy beszélgetésből jött, és egy klipp ötletből, amit talán nem kell leforgatni, mert szar. De az a lényeg, hogy a dal is megszületett.

Tanmese

Megint egy dal Joe életéről. Ebben az epizódban csajozik, egy jót eszik, és mellesleg megmenti a világot.

Kivételesen itt először a szöveg készült el. Aztán rá pár hétre egy akkordmenet is. Ezt addig hallgattam, amíg rá nem jöttem, hogy egy másik számból loptam, ami ráadásul témájában is emlékeztetett a Tanmesére. Márpedig ha lopok, akkor azt tudatosan szeretem tenni, és nem így, véletlenül. A szöveget mégsem törölhettem ki, minek is – azt nem loptam – de az akkordokat elvetettem. Viszont annyira beleégtek a fejembe, hogy aztán már nagyon nehéz volt bármi újat kitalálni helyette. Így teltek-múltak a hónapok, aztán évszakok, és a Tanmese parkoló pályára került. A végén természetesen ez is úgy oldódott meg, hogy egyszer kezembe került a szöveg, és már olyan régen játszottam el utoljára, hogy nem is emlékeztem az (elvetett) akkordokra. Így jöttek újak – leellenőriztem, nem ugyanazok – és ezt a dalt is kipipálhattam.

Énekelni ezt nem egyszerű. A dallam még csak-csak, de a tempó azért erős koncentrációt követel. Még ha ráadásul dinamikusan is akarom énekelni… éppen ezért felvenni sem volt könnyű, maradtak is benne hibák, de már elvesztettem a türelmem, ez van. Szerintem élvezhető.

Dunyha bár

Ezzel a számmal is tartoztam már egy ideje. Nem sikerült semmilyen kísérő hangszerrel egy rendes felvételt se csinálnom, semmi jó szóló nem jött rá, mert ez a koncerten ül, amikor sokan pörögnek rajta, és nem csak én itthon szombat reggel kócosan, gombszemekkel. Úgyhogy ezennel lemondok az összetett, több hangszeres felvételről, és most felrakom akkordozósan. Még ez áll a legközelebb a koncerthangulathoz.

A szöveg már nagyon régi, vagyis az első változat. Még a legelső szövegek közül való valamikor akkortájt írtam, amikor melót váltottam. Azóta eltelt pár év… közben összeállt az együttes, ahol épp ilyen számra volt szükség, úgyhogy jött is Gergő, aki hozott rá egy gitár alapot, én kibővítettem a szöveget, és így apránként összeállt a produkció.