Budapest

Szemfüles olvasóim egy trendet vélhetnek felfedezni a blog olvasgatása közben. Míg több helyen szabadkozok, hogy bizony lassú, itt-ott depresszív dalokat írok, közben meg több helyen leírom, hogy egyik-másik ilyen számom miért a szívem csücske. Felmerülhet a kérdés, hogy a szívemnek hány csücske is van. Meg ha épp ezek szívem csücskei, akkor milyen depresszív is lehet az én szívem.

Az eheti dal hasonlóképpen (ha nem még jobban) melankolikus, mint az eddigiek. De ezt ne úgy hallgassátok, mint a többit. A többi szomorú dal, legyen szó a Mi lesz-ről, vagy Kocsizóról, vagy éppen a Parararammról, mind-mind más emberekről szól, megfigyelésekről, vagy fantáziálásról, vagy éppen nehezen megmagyarázható szimbólumokról. De a Budapest nem ilyen, ez rólam szól*. Nem bárki másról, és nem a képzelt elbeszélőről, hanem rólam. Ez egy egészen konkrét életérzésem, amikor az éjszaka közepén sétálok haza a néma fővárosunkban, és elfog ez a pocsolyán-holdsugár hangulat. Szeretem ezt a nyugodt érzést, remélem, ez kiderül a dalból is. Ezt a dalt is szeretem, a szívem egyik gyakran leporolt, és újra el-eljátszott csücske.

* Bevallom, van azért fantáziálás ebben is. Általában nem vizelek kerítés tövébe, kibírom hazáig.

Tükör

Hogy imádom azokat a dalszövegeket, amik magukat írják meg! Ez nem paradoxon, hanem a mostani poszt miatt aktuális felkiáltás. Mondjuk nekem is volt benne részem, hogy a Tükör megszülessen, de többségében magától íródott.

Először jött megint az akkord váz, aztán valami halandzsa szöveg, amivel eldőlt, hogy mi legyen az ének dallam. Eddig ez a bevett gyakorlat. Ez után jött az, hogy a refrénre ráénekeltem egy zsigerből feltörő mondatot: „De ma még a fele is elég”.

Na és itt térünk el a szokásos alkotási folyamattól. A szokásos alkotási folyamat ugyanis úgy folytatódik, hogy elfelejtem ezt a mondatot, mert rossz. Helyette kínkeservesen megszülök egy olyan témát/refrént/első versszakot, ami viszont jó. Ez alapján meg megszületik valahogy a szöveg többi része.

Most viszont valami csoda folytán ez a „De ma még a fele is elég” olyan mondat volt, ami működött. Ezt nem töröltem ki, hanem jól megforgattam a tengelyei körül, és szabadon engedtem, hogy írja meg maga köré a dal többi részét. Megírta.

A Tükörről még azt is elárulom, hogy bár nagyon szeretem ezt a szöveget, az akkordjait, ha lehet, még jobban. Nem véletlenül vettem a fáradságot, hogy bontsam az akkordokat, ne csak sikáljak a húrokon. Nem egy koncert dal, táncolni nem lehet rá, de hallgatni szerintem jó, és a szövege sem olyan megközelíthetetlen, mint pl. a Parararamm, vagy a Tavalyi Nyár.

A jövő héten egy éjszakai hazasétálós szám kerül fel a blogra hasonlóképpen bontott akkordokkal. Holnap meg gyertek a koncertre! Ybl Pince, kezdés 20:00.

Tavalyi Nyár

Azért ne teljen el a hét bejegyzés nélkül, íme az új szám. (Nem fogytak el, még egy darabig nem is fognak…)

Ez a Tavalyi Nyár névre hallgat, kb. egy éve írtam, és nagyon hiszek benne. Nem felel meg az alapvető közönség elvárásoknak olyan szempontból, hogy „Végre írjál már egy pörgős vidám számot, ne mindig olyan szomorút!”, de valamiben azért elüt a többitől. Olyan feszültséget próbáltam belerakni, ami máshol talán nem passzolhatna a szöveghez. Itt szerintem passzol. Azt meg kell hagyni, hogy itt is először a zenei alap volt meg, ami gyakorlatilag egyetlen E moll akkord, meg egy kis díszítés, nomeg a 4 akkordos röpke refrén és a lezárás. De pont attól, hogy egy akkordra épül az egész, lehet bele olyan sodrást, meg olyan íveket belerakni, ami kelti a feszkót.

A szövegét is szeretem, mert bár erősen szimbolikus, és kevéssé konkrét, bennem olyan képeket, és olyan személyes élményeket hoz elő, amik pont a dal stressz szintjének megfelelőek.

A kérdés már csak az volt, hogy hogy a fenébe játsszam fel. Ugye a Marilyn Monroe is két akkord, de abba passzolt a furulya. Ebben az nem működne. Viszont itt van ez a spooky szaxofon, amivel megpróbáltam a szellemidézést, és szerintem sikerült. Meg itt van ez a szinti, ami még akár basszusgitárként is funkcionálhat meg egy finom kis cin is rákerült… és láss csodát, fent van a blogon az első szám, ami túlmutat a gitár+ének(+furulya) minimalizmuson. Ahova azért szükségszerűen vissza fogok térni…

Utazó

Volt már Kocsma Udvarán, és volt Marilyn Monroe. Ebben az új számban (nektek új, én már ismerem vagy két éve) Joe kivételesen nem csajozik. Ez a szám a gyerekkorról szól, meg rólam, és belecsempésztem egy kis basic gyermekpszichológiai maszlagot is.

Ha a fenti két Joe szám mellé tesszük az Utazót, akkor erről a hármasról így egyben elmondhatjuk, hogy összetartoznak. Nem csak azért, mert egy héten belül írtam őket. A Kocsma Udvarán indította el bennem Joe történetét, és határozta meg a karakter jellemét. Akkor határoztam el, hogy Joe visszatérő vendég lesz. Az Utazó hozta utána a világot, vagyis a világok összemosását, amibe belerakom Joe-t. A Marilyn Monroe különösebben nem hozott újat, csak egy olyan elhatározást, hogy Joe néha szolgaian a háttérbe kerül, ha vendégelőadó is szerepel a számban. Azóta is ehhez a három számhoz méricskélem az összes többi Joe számot, melyikhez hasonlít, melyik utat követem.

Funny fact: az Elvi Kérdéssel már próbáltuk párszor betanulni a számot, de mindig beletört a bicskánk, mert túl sok váltás van benne, amit nehéz követni. Intro, bridge, versszak, refrén, kiállás, változik a tempó, az akkordok, a hangulat, együttesben a hangszerek szerepe is. Megpróbáltuk, itt-ott játszottuk is, aztán legyintettünk, hogy egye meg a fene. Közben éppen arra törekszünk, hogy minél összetettebbekké tegyük a számainkat, hogy ne mindig csak versszak/refrén/szóló körökben mozogjunk. Na tessék… De még nekifutunk párszor szerintem.

Ahogy Fáskerti Piroskával is, úgy Joe-val is tervezem, hogy csinálok majd egy tematikus albumot csak az ő számaival. Az első azért Piroskáé lesz, de a zörgősebb cuccok Joe-hoz kerülnek. De ez még titok, ne áruld el senkinek!

Parararamm

Eheti bejegyzésben egy kedves szám következik mindenféle komolyabb sztori nélkül. Még címe sincs, csak annyi, hogy Parararamm. Ez azért született, mert egy olyan dalt próbáltam írni, ami nem egyértelmű, viszont annál erősebb képekkel manipulálja a füleinket/gondolatainkat. Mert én ilyen manipulatív előadó vagyok. Ha választanom kell a sok andalgós, lassú számom közül, akkor ez az egyik jelölt a kedvenc címre.

Nektek miről szól a dal? Amennyien hallották, annyi mindenre gondoltak már, de engem érdekel, ki mit ért ki belőle. Nem egyszerűen fogyasztható, de remélem, nem fekszi meg a gyomrotokat.