Szemfüles olvasóim egy trendet vélhetnek felfedezni a blog olvasgatása közben. Míg több helyen szabadkozok, hogy bizony lassú, itt-ott depresszív dalokat írok, közben meg több helyen leírom, hogy egyik-másik ilyen számom miért a szívem csücske. Felmerülhet a kérdés, hogy a szívemnek hány csücske is van. Meg ha épp ezek szívem csücskei, akkor milyen depresszív is lehet az én szívem.
Az eheti dal hasonlóképpen (ha nem még jobban) melankolikus, mint az eddigiek. De ezt ne úgy hallgassátok, mint a többit. A többi szomorú dal, legyen szó a Mi lesz-ről, vagy Kocsizóról, vagy éppen a Parararammról, mind-mind más emberekről szól, megfigyelésekről, vagy fantáziálásról, vagy éppen nehezen megmagyarázható szimbólumokról. De a Budapest nem ilyen, ez rólam szól*. Nem bárki másról, és nem a képzelt elbeszélőről, hanem rólam. Ez egy egészen konkrét életérzésem, amikor az éjszaka közepén sétálok haza a néma fővárosunkban, és elfog ez a pocsolyán-holdsugár hangulat. Szeretem ezt a nyugodt érzést, remélem, ez kiderül a dalból is. Ezt a dalt is szeretem, a szívem egyik gyakran leporolt, és újra el-eljátszott csücske.
* Bevallom, van azért fantáziálás ebben is. Általában nem vizelek kerítés tövébe, kibírom hazáig.
No comments:
Post a Comment