Képregény

Húgom, Noémi adta nekem életem egyik legjobb ajándékát. Egy novellás kötet volt egy teljesen ismeretlen szerzőtől. Valami könyvvásáron vette a sulijában leárazva. Annyit tudott, hogy én sok fantasy-t olvasok, hát biztos jó lesz. A borítóján egy neonkék csaj van, igazi Photoshop disaster. Neil Gaiman: Tükör és Füst – ez volt a könyv.

Ebben csupa olyan novellával találkoztam, ami teljesen összeférhetetlen volt a suliban tanultakkal. Talán egyedül a Bűn és Bűnhődés volt hozzá fogható, meg amiket magyarfakton kaptunk. A novellákat összességében egyetlen szóval lehetne jellemezni: beteg. Ezek beteg novellák voltak. De egyben lebilincselő novellák is. Azt éreztem rajtuk, hogy mind tabut feszeget, valami olyat, amiről korábban nem olvastam, de mégis első találkozásra ismerősek. Noémi nem is tudta, mit adott a kezembe…

Egészen konkrétan a kötet olvasása közben határoztam el, hogy írni fogok. Persze akkor én is novellákra, meg regényekre gondoltam. Ez még meg is valósulhat később, de maradjunk a jelennél – valahol a dalszövegek is innen jönnek, abból a hétfő délutáni elhatározásból, a Rottenbiller utca egyik sarkán egy kerítésen ülve, ezt a könyvet olvasva a színjátszó kör előtt.

Az sem kérdés, hogy ilyen példaképpel én is kifordított szövegeket fogok írni akár a bitón is a szexről kiabáló Joe-ról, vagy arról, hogy Fáskertiné hogyan disszidál a kis Piroskával Bécsbe. Persze lehet, hogy Neil Gaiman nélkül is beteg dolgokat írnék, de az is biztos, hogy a most feltöltött dal nélküle nem született volna meg.

Egészen konkrétan az Tükör és Füst egyik novellájából jött az ötlet Joe egyik legbetegebb dalához.