Kifelefaló

Harmadik éve már, hogy vagy tavasszal, vagy ősszel, ahogy összejön, kiveszek egy egész hét szabit, hogy zenéljek, dalokat írjak. Az első alkalommal írtam Joe első három dalát (Kocsma udvarán, Utazó és Marilyn Monroe), egy évre rá viszont egész héten csak egyetlen számot írtam, a Budapestet. Elég gáz, így visszagondolva.

Éppen most telik le idén ez a hét, itthon voltam, intenzív zeneírás volt a program. Annyira intenzívre sikerült, hogy hétfőn kapásból megírtam egy dalt. Na, gondoltam, jól indul. Vajon kedden hogy folytatódik? Délre megvolt a második dal. Szerdán háromkor beállítottam a két évvel ezelőtti rekordot. Csütörtökön megdöntöttem, most meg péntek van, és az a helyzet, hogy öt nap, öt dal. A hétvégén pihenni fogok, feltöltődni. Az a szép, hogy lesz még egy hétfőm és egy keddem, amikor még mindig szabin leszek. Jó kérdés, hogy akkorra lesz-e agyam még, meg elég ötletem újabb dalokhoz. Most kicsit úgy érzem, hogy le kellene eresztenem. Kimenni a levegőre, mozogni, ilyenek.

Azt most már tudom, hogy az öt dalból melyik a kedvencem, de hogy melyik mennyit ér, arra akkor fogok ráérezni, ha már játszom őket pár hete. Úgy érzem, a hét elején szerethetőbb és kidolgozottabb dolgok születtek, a hét második felében meg talán érdekesebbek.

Ma nem ezek közül töltök fel számot, maradok a hozzávetőleges kronológiánál, és egy korábbi dal következik. Ebből (is) először az alap akkordmenet, és a pengetési stílus jött, erre kerestem odaillő szöveget. A folyamat olyan volt, mint egy kirakós játék: megvolt a fejemben a sztori, voltak különálló sorok nagyjából rímpárokba rendezve, de órákig harcoltam velük, mire a helyes sorrendbe kerültek.