Nincs gáz

Egyszer játszottam magamban a Smoke on the Water alapját. Erről azt kell tudni, hogy még nekem is megy, a gitár két középső húrján kell lépegetni. Elsőosztályos sikerélmény bárkinek. Na, akkor gondoltam rá, hogy valami hasonlót kellene írni, amit nagyon egyszerű lejátszani, nem is akkordok, hanem valami annál is egyszerűbb, de hangulatos. Azon kezdtem gondolkodni, hogy kell valami szabályszerű, amit egyszerű követni a gitáron. Keresgettem, pengettem, és megtaláltam a harmadik bundot. Ha minden húrt csak itt fogunk le, és hol így, hol teljesen szabadon engedve a gitárt, úgy pengetünk, akkor fura terceket meg kvartokat kapunk, amik tök jól hangzanak. A dal alapját így gyakorlatilag le lehet játszani érzésre, csak a harmadik bundot pengetve. Arra kell figyelni, hogy kb melyik felén játszunk a gitárnak, azaz a magasabb vagy mélyebb húrokon. Illetve a ritmusra kell még figyelni. De a bundokra nem! Na egy ilyet akartam írni.

Ennek a dalnak őszintén szólva nincs sok mondanivalója. A szöveg lendületből született egy délelőtt, és annyi volt csak a célom vele, hogy végre kiírjak magamból egy sort, ami a mobilomban ragadt hónapokra, és nagyon tetszett, de semmi szövegbe nem illett bele. Nem tudom, mi lesz a sorsa, azt sem tudom, hogy nagyon szeretni fogjátok, vagy legyintetek. Én a gitáralap miatt szeretem játszani, meg azért az egy sorért. Kitaláljátok, melyikre gondolok?

Sárgaláz

Amikor ennek a dalnak az alapját megmutattam Gergőnek, az EK gitárosának, hogy majd kezdjünk vele valamit, még egy teljesen más szám intrója volt, és ő azt mondta, hogy végre valami nu-metalt is játszunk! Viszont az az eredeti szám teljesen átalakult, és egy sokkal lassabb intrót kapott végül, és a Tanmese lett belőle. Na, képzeljétek el a Tanmesét egy ilyen intróval! Talán működik, de egészen más.

Viszont annyira tetszett ez a szám legelején hallható menet, hogy valamihez fel akartam használni. Azon a bizonyos őszi szabi héten úgyis az volt a projektem, hogy a lehető legtöbb kallódó, töredékes dolgot befejezzek, lezárjak, erre is sor került.

A témát nem kellett nagyítóval keresni, akkortájt robbant ki a doppingbotrány – Armstrong vallomása még váratott magára, de a sportvilág már dörzsölte a tenyerét.

Akkor, még ősszel készült is egy felvétel a számról, ami majdnem ilyen lett, de csak majdnem. Az énekkel bajlódtam rendesen, nem tudtam elkapni a feszültséget. Márpedig ennél úgy érzem, félre kell tenni a prózai elbeszélő éneket, és valami keményebbet, feszültebbet kell mutatni. Úgyhogy pár napja nekiugrottam megint, és pár próbálkozás után ez lett belőle. Be kell valljam, hogy nekem is szokatlan ez az énekhang. Főleg egy szem gitárral. De ez is egy próba, aztán döntsétek el, hogy szerintetek működik-e, vagy sem. Vagy működhet-e mondjuk egy teljes együttessel? Szerintem úgy jobb lenne.

Kimaradt a múlt hét, úgyhogy a hétvégén még számíthattok egy újabb számra, pótlom a lemaradást…

Szilaj paripák

Ez majdnem egy alibi dal, de nem az. A zenei alapja ennél egyszerűbb szinte nem is lehetne. Mondanám, hogy loptam, de ahhoz meg kellene határozni, hogy honnan. Azt meg nem lehet, mert ez az akkord menet annyira evidens, hogy ezeregyszer kitalálták, ha nem többször. Most én is felhasználtam. Azért nem zavar nagyon… Ez egy stílusgyakorlat, vagy még inkább stílus játék, amikor könnyen emészthető, ismert elemeket – akkordmenet, szóhasználat, ének dallam – összepasszítok egy teljesen más mondandóval. A dal western, a szavak is, képek, refrén vonala, minden erre erősít. Közben a mondandó, az meg egészen konkrétan Magyarország elmúlt két éve. Joe dalok között mondjuk ez a vonulat nem új.

Ki ismeri fel a sztorikat?

Egyébként ez úgy született, hogy valakitől visszakaptam, hogy azok a legjobb dalaim, amikben a kis magyar valóságunkról énekelek, amikhez mi tudunk kötődni saját élményekkel. Úgyhogy kerestem híreket, amik tematizálták pár napra a bulvárt, és láss csodát, itt van ez a Hummer topik!

Szerencsés délután; Vallomás

Double Delux Edition! A múlt hét kimaradt, most viszont jöjjön kapásból két dal is, hogy behozzam a lemaradást. Ezek egymás utáni napokon íródtak két kicsi kacsóm által, a tavaly év végi szabi alatt. Ezek voltak a sorban az elsők.

Az a hét volt mellesleg a dalszerzés netovábbja, már ami a tempót illeti. De így sokadjára visszahallgatva és újra-újrajátszva a dalokat, szerintem nem ment a minőség rovására. Van egy olyan érzésem, hogy a kis korlátaimat nem nagyon feszegetem, de azokon belül eléggé hasonló minőségű dolgokat írkálok meg pengetek össze. Hasonlóan nem túl komplex dalok néha egy-egy eredetibb ötlettel, hasonló szövegek. A végeredmény hangulattól függően azért nagyon különböző, de mégis kb ugyanaz a szint. Csak néha gyors és vidám, néha meg lassú és visszafogott. Erről kellene valahogy tovább rugaszkodni.

Közben azért arról még soha nem írtam, hogy mik adnak ötleteket, meg miket is hallgatok, hogy szélesítsem a zenei látókörömet. Először is az aktuális kedvencek: Tame Impala, Grizzly Bear, Ladyhawke.

Most, hogy ezeket ide leírtam, rá kell jönnöm, hogy nagyon tetszenek, de semmi közük az én zenémhez. Szóval ezek nem is igazán az ötleteket adják, hanem a megfelelő hangulatba hoznak, hogy alkossak – valami teljesen mást.

Ha már a közvetlen ötletadókról van szó, akkor a Velvet Underground-ot kell itt említeni. Ez amúgy klisés, minden dalszerző kényszeresen a VU-t emlegeti, mert az menő és egyben réteg zene, meg ha Bruce Springsteen-nek jó volt, akkor nekem is jó lesz. Az az igazság, hogy csak két albumot ismerek igazán tőlük, és egyetlen szám van, aminek annyira a hatása alá kerültem, hogy az adjon közvetlenül ötletet az én egyik dalomhoz. Nem árulom el, melyik, nem akarok egyszerre minden poént lelőni. Viszont ez lett belőle:

A másik meg egy beszélgetésből jött, és egy klipp ötletből, amit talán nem kell leforgatni, mert szar. De az a lényeg, hogy a dal is megszületett.

Tanmese

Megint egy dal Joe életéről. Ebben az epizódban csajozik, egy jót eszik, és mellesleg megmenti a világot.

Kivételesen itt először a szöveg készült el. Aztán rá pár hétre egy akkordmenet is. Ezt addig hallgattam, amíg rá nem jöttem, hogy egy másik számból loptam, ami ráadásul témájában is emlékeztetett a Tanmesére. Márpedig ha lopok, akkor azt tudatosan szeretem tenni, és nem így, véletlenül. A szöveget mégsem törölhettem ki, minek is – azt nem loptam – de az akkordokat elvetettem. Viszont annyira beleégtek a fejembe, hogy aztán már nagyon nehéz volt bármi újat kitalálni helyette. Így teltek-múltak a hónapok, aztán évszakok, és a Tanmese parkoló pályára került. A végén természetesen ez is úgy oldódott meg, hogy egyszer kezembe került a szöveg, és már olyan régen játszottam el utoljára, hogy nem is emlékeztem az (elvetett) akkordokra. Így jöttek újak – leellenőriztem, nem ugyanazok – és ezt a dalt is kipipálhattam.

Énekelni ezt nem egyszerű. A dallam még csak-csak, de a tempó azért erős koncentrációt követel. Még ha ráadásul dinamikusan is akarom énekelni… éppen ezért felvenni sem volt könnyű, maradtak is benne hibák, de már elvesztettem a türelmem, ez van. Szerintem élvezhető.

Dunyha bár

Ezzel a számmal is tartoztam már egy ideje. Nem sikerült semmilyen kísérő hangszerrel egy rendes felvételt se csinálnom, semmi jó szóló nem jött rá, mert ez a koncerten ül, amikor sokan pörögnek rajta, és nem csak én itthon szombat reggel kócosan, gombszemekkel. Úgyhogy ezennel lemondok az összetett, több hangszeres felvételről, és most felrakom akkordozósan. Még ez áll a legközelebb a koncerthangulathoz.

A szöveg már nagyon régi, vagyis az első változat. Még a legelső szövegek közül való valamikor akkortájt írtam, amikor melót váltottam. Azóta eltelt pár év… közben összeállt az együttes, ahol épp ilyen számra volt szükség, úgyhogy jött is Gergő, aki hozott rá egy gitár alapot, én kibővítettem a szöveget, és így apránként összeállt a produkció.

Árulás

Kihagytam egy hetet, alázatosan jelentem. Elmerültem az ünnepek és a szabi semmittevésében, és nem csináltam semmi hasznosat. Most sem fogok, csak feltöltöm ezt a dalt. Aztán fontos határidős dolgom lesz, reggelizni fogok!

Cellában egy versike

Tegnap elővettem egy régi versemet, hogy végre kezdjek vele valamit. Mondjuk, találjak rá egy akkordmenetet, amivel el lehet adni egy dalnak. Ezt találtam rá.

A verset akkor és úgy írtam, amiről szól: pár éve az irodában ülve majdnem ráborultam a kajakómától a monitorra, előttem összekeveredett egy tejtermék elemzés a félálomban kavargó képekkel. Én meg azelőtt, hogy ebben a transzállapotban elrontottam volna a grafikont, inkább megnyitottam egy üres Excelt – nem Word-öt, az feltűnőbb – és a cellákat elkezdtem kitölteni ezzel a verssel. Pár perc alatt a végére értem, visszaolvastam, jót szórakoztam rajta, és elküldtem egy-két kollégámnak. Az volt a baj a helyzettel, hogy közben fel sem ébredtem, és folytatódott a bamba bólogatás.

Nem tartom ezt komoly produktumnak, de a sok teljes dal között talán ennek is van helye. Nem fogom szerintem tovább cizellálni a zenét alatta. Kapott egy lüktetést. Ez passzol az érzéshez, amit akkor átéltem – és sajnos azóta is túl gyakran ebéd után…

Altató

A héten leesett a hó, és én az egyik nap felkerekedtem, hogy nagyon-nagyon messze utazzak dacolva széllel, hóval, ritka bkv járatokkal. A hármas metró újpest végállomásán is túlra utaztam, valamikor napnyugta után éjszaka hat óra tájban. Küzdelmemet faggyal és csípős széllel még az is nehezítette, hogy a talpam csurom víz lett oda és visszafele is. Néztem a cipőmet, hogy mi a fene baja van – már párszor újra lett sarkaltatva, egyszer teljes talpat is cseréltettem. Most csak az egyik oldalon engedett el a sarok, így a lábam és a hó között csak egy vékony talpbetét maradt.

Következő nap munkába menet okosan a másik cipőmet vettem fel (van egy harmadik is, de azzal nem is próbálkoztam, annak egyszerűen lekopott a sarka a sok járástól). Utolsó reményem, elegáns fekete cipőm (kopott szürkés bőr) kétszáz méter után ázott át, hogy a zoknim cuppogjon benne. Nézem, mi lelte, hát annak meg keresztben el volt repedve a talpa.

Harmadik nap vettem két cipőt.

Aztán feltöltöttem ezt a dalt a SoundCloud accountomra, hogy egy régi hiányt pótoljak vele. Ez egy korai szám, amit eddig tartogattam, mert nem volt egy igazán jó felvételem sem róla. Ezzel sem vagyok teljesen elégedett, de nem akarom tovább tartogatni, feltöltöm így. Lesz jobb felvétel róla később, ez is fent lesz a készülő albumon.

Kifelefaló

Harmadik éve már, hogy vagy tavasszal, vagy ősszel, ahogy összejön, kiveszek egy egész hét szabit, hogy zenéljek, dalokat írjak. Az első alkalommal írtam Joe első három dalát (Kocsma udvarán, Utazó és Marilyn Monroe), egy évre rá viszont egész héten csak egyetlen számot írtam, a Budapestet. Elég gáz, így visszagondolva.

Éppen most telik le idén ez a hét, itthon voltam, intenzív zeneírás volt a program. Annyira intenzívre sikerült, hogy hétfőn kapásból megírtam egy dalt. Na, gondoltam, jól indul. Vajon kedden hogy folytatódik? Délre megvolt a második dal. Szerdán háromkor beállítottam a két évvel ezelőtti rekordot. Csütörtökön megdöntöttem, most meg péntek van, és az a helyzet, hogy öt nap, öt dal. A hétvégén pihenni fogok, feltöltődni. Az a szép, hogy lesz még egy hétfőm és egy keddem, amikor még mindig szabin leszek. Jó kérdés, hogy akkorra lesz-e agyam még, meg elég ötletem újabb dalokhoz. Most kicsit úgy érzem, hogy le kellene eresztenem. Kimenni a levegőre, mozogni, ilyenek.

Azt most már tudom, hogy az öt dalból melyik a kedvencem, de hogy melyik mennyit ér, arra akkor fogok ráérezni, ha már játszom őket pár hete. Úgy érzem, a hét elején szerethetőbb és kidolgozottabb dolgok születtek, a hét második felében meg talán érdekesebbek.

Ma nem ezek közül töltök fel számot, maradok a hozzávetőleges kronológiánál, és egy korábbi dal következik. Ebből (is) először az alap akkordmenet, és a pengetési stílus jött, erre kerestem odaillő szöveget. A folyamat olyan volt, mint egy kirakós játék: megvolt a fejemben a sztori, voltak különálló sorok nagyjából rímpárokba rendezve, de órákig harcoltam velük, mire a helyes sorrendbe kerültek.

Remény

Milyen jó érzés is az, hogy lemegyek az iroda kávézójába, és a kollégák arról kérdeznek, hogy mikor lesz újabb dal a blogon! Ez öt perce volt, úgyhogy gyorsan fel is töltöm ezt a számot. Egy teljesen alternatív dolog, ilyen még nem volt. Javaslom, hogy fülhallgatóval hallgassátok. A szövege itt-ott nehezen érthető, úgyhogy olvassátok hozzá a blog másik lapjáról a dalszöveget is! A számok onnan is elindíthatóak.

Nem biztos, hogy sok ilyen lesz, de ezt az effektes dolgot már végre ki akartam próbálni. Most a hangok előtérbe kerülnek a szöveggel szemben. Persze azért nem kompromisszumos a szöveg sem, és a téma is passzol a stílushoz. Mit gondoltok? Egyáltalán mennyire érthető, hogy miről szól a dal?

Képregény

Húgom, Noémi adta nekem életem egyik legjobb ajándékát. Egy novellás kötet volt egy teljesen ismeretlen szerzőtől. Valami könyvvásáron vette a sulijában leárazva. Annyit tudott, hogy én sok fantasy-t olvasok, hát biztos jó lesz. A borítóján egy neonkék csaj van, igazi Photoshop disaster. Neil Gaiman: Tükör és Füst – ez volt a könyv.

Ebben csupa olyan novellával találkoztam, ami teljesen összeférhetetlen volt a suliban tanultakkal. Talán egyedül a Bűn és Bűnhődés volt hozzá fogható, meg amiket magyarfakton kaptunk. A novellákat összességében egyetlen szóval lehetne jellemezni: beteg. Ezek beteg novellák voltak. De egyben lebilincselő novellák is. Azt éreztem rajtuk, hogy mind tabut feszeget, valami olyat, amiről korábban nem olvastam, de mégis első találkozásra ismerősek. Noémi nem is tudta, mit adott a kezembe…

Egészen konkrétan a kötet olvasása közben határoztam el, hogy írni fogok. Persze akkor én is novellákra, meg regényekre gondoltam. Ez még meg is valósulhat később, de maradjunk a jelennél – valahol a dalszövegek is innen jönnek, abból a hétfő délutáni elhatározásból, a Rottenbiller utca egyik sarkán egy kerítésen ülve, ezt a könyvet olvasva a színjátszó kör előtt.

Az sem kérdés, hogy ilyen példaképpel én is kifordított szövegeket fogok írni akár a bitón is a szexről kiabáló Joe-ról, vagy arról, hogy Fáskertiné hogyan disszidál a kis Piroskával Bécsbe. Persze lehet, hogy Neil Gaiman nélkül is beteg dolgokat írnék, de az is biztos, hogy a most feltöltött dal nélküle nem született volna meg.

Egészen konkrétan az Tükör és Füst egyik novellájából jött az ötlet Joe egyik legbetegebb dalához.

dalok közti szövegelés

Gyorsjelentés, meg köszönet nyilvánítások következnek.

Eltelt pár hónap, és a tegnapi nappal átlépett a blog az ezres kattintás számon. Plusz a Soundcloud account szerint eddig már 500 feletti a számok lejátszási száma. Letöltésből nem volt sok, de aki akarja a blogon is visszahallgathatja a dalokat. Köszönöm a figyelmet, meg a visszajelzéseket, amiket kapok ezerféle digitális meg személyes úton!

Jut eszembe, egy praktikus netes szolgáltatást azért bedobnék a köztudatba. Bár páran tuti használjátok. Google Reader - ez egy olyan felület, ahova belinkelhettek blogokat, és onnantól kezdve elég ide bejelentkezni, és azonnal látjátok a kezdő oldalon, hogy a tucatnyi kedvenc blogból melyiken van új bejegyzés, és ott azon nyomban el is olvashatjátok.

Kommentelőket még mindig keresek. Jöhet hideg-meleg, mindenféle véleményt szívesen olvasok. Ha valami nem tetszik, inkább írjad le, én a helyén kezelem. Szilvinek és Marcinak külön köszönöm, ők meg merik mondani azt is, ha valami ratyi. Ez tök jól van így! Köszönöm! Ebből tanulok, vagy egyáltalán megértem, hogy ti mit hogy láttok/hallotok.

Na most a fontos hírek: pár hét, és kifutok a már megírt számokból. Lehet leporolni a korbácsokat, hogy majd motiváljatok a dalírásra. A heti anyag tuti le fog csökkenni egy idő után, de azért próbálok majd belelendülni a dalszerzésbe. Ebben pl az is segít, ha küldtök nekem témákat, amik szerintetek aktuálisak, vagy izgalmasak. Úgy saccolom, hogy azért január végéig még lesz mit feltölteni. Talán februárra is marad. De aztán bajban leszek...

Meg még valami: lesz Fáskerti Piroskás album, a számok már ki vannak választva - részben olyanok, amik a blogon már fent vannak, és részben olyanok, amik még nem. Ezekhez amúgy zenész társakat keresek! Bárki jelentkezhet, akit érdekel a dolog. Én átküldöm az egygitáros felvételeket, és amelyik akinek megtetszik, le lehet csapni rá, és egyedivé lehet tenni, áthangszerelni, remixelni stb stb. Az album is letölthető lesz.

Nekem a Szerelem [B. Gábor]

Gábor barátomról tudni kell, hogy nem szívbajos. Beledugja a fejét az oroszlán szájába.

Egyik koncert után dumáltunk még hónapokkal ezelőtt. Én kérdeztem, hogy hogy tetszett neki az előadás, ő meg erre azzal a véleménnyel lepett meg, hogy bizony a szövegek lehetnének jobbak.

Na már most én azt tudom, hogy kezdő előadóként vannak itt még gyermek betegségek hangosítással, hangszereléssel, a hangszeres tudás is hagy maga után kívánnivalót, de úgy vagyok vele, hogy ha valamire, akkor a szövegekre azért büszke lehetek, azok jók. Van egy olyan merész, beképzelt gondolatom, hogy kifejezetten jók. Azért fogtam hozzá a zenéléshez vén fejemre, mert arra gondoltam, hogy ha a zene és szöveg kettősségéből az előbbit még csak átlagosan is csinálom, az utóbbiban tudok valami egyedit, eredetit.

Erre ő idevágja nekem, hogy a szövegek még hagynak kívánnivalót maguk után…

Na jó, mondom, ha szerinted nem jók a szövegek – itt már tompította, hogy nem az összes, csak itt-ott, meg hogy hallja a fejlődést – akkor tessék írni jobbat, és majd azt én jól megzenésítem. Bizonyítsd be, hogy tudsz jobbat! Mutasd meg, ha már jár a szád!

Gábor barátomról tudni kell, hogy nem szívbajos. Vigyorog rám, legyint, hogy jó, ha lenne ideje, akkor biztos írna is, és majd biztos fog is egyszer, és különben is inkább koccintsunk. Hát lehet rá haragudni?!

Aztán még később is beszélgettünk róla, hogy neki túl szabályosak az én szövegeim. Nem is szövegek, hanem túl szabályos sorhosszú versek, és néha úgy kellene dalszöveget írnom, hogy direkt különböző sorhosszúságokat használok. Majd meglátom, hogy úgy is működik.

Mondom neki, nincs is ritmusérzéked (erről mesélhetnék, mit művelt a cajonon, amit a segge alá dugtam*). De azért írjál csak, írjál ilyet.

Erre meglepett egyszer egy emaillel, amiben ennek a dalnak a fele volt megírva. Belekommenteztem, áthúztam pár sort, visszaküldtem. Erre pár napra rá küldte a következő, merészebb változatot. Azt, ami minimális változtatásokkal ennek a dalnak a szövegét adja.

Tehát – dobpergés, és ováció – következzen egy vendégművész, Gábor dala, amit éppen most szombaton zenésítettem meg. Teljesen friss, szinte még ropog.

* A cajon egy hangszer…

Budapest

Szemfüles olvasóim egy trendet vélhetnek felfedezni a blog olvasgatása közben. Míg több helyen szabadkozok, hogy bizony lassú, itt-ott depresszív dalokat írok, közben meg több helyen leírom, hogy egyik-másik ilyen számom miért a szívem csücske. Felmerülhet a kérdés, hogy a szívemnek hány csücske is van. Meg ha épp ezek szívem csücskei, akkor milyen depresszív is lehet az én szívem.

Az eheti dal hasonlóképpen (ha nem még jobban) melankolikus, mint az eddigiek. De ezt ne úgy hallgassátok, mint a többit. A többi szomorú dal, legyen szó a Mi lesz-ről, vagy Kocsizóról, vagy éppen a Parararammról, mind-mind más emberekről szól, megfigyelésekről, vagy fantáziálásról, vagy éppen nehezen megmagyarázható szimbólumokról. De a Budapest nem ilyen, ez rólam szól*. Nem bárki másról, és nem a képzelt elbeszélőről, hanem rólam. Ez egy egészen konkrét életérzésem, amikor az éjszaka közepén sétálok haza a néma fővárosunkban, és elfog ez a pocsolyán-holdsugár hangulat. Szeretem ezt a nyugodt érzést, remélem, ez kiderül a dalból is. Ezt a dalt is szeretem, a szívem egyik gyakran leporolt, és újra el-eljátszott csücske.

* Bevallom, van azért fantáziálás ebben is. Általában nem vizelek kerítés tövébe, kibírom hazáig.

Tükör

Hogy imádom azokat a dalszövegeket, amik magukat írják meg! Ez nem paradoxon, hanem a mostani poszt miatt aktuális felkiáltás. Mondjuk nekem is volt benne részem, hogy a Tükör megszülessen, de többségében magától íródott.

Először jött megint az akkord váz, aztán valami halandzsa szöveg, amivel eldőlt, hogy mi legyen az ének dallam. Eddig ez a bevett gyakorlat. Ez után jött az, hogy a refrénre ráénekeltem egy zsigerből feltörő mondatot: „De ma még a fele is elég”.

Na és itt térünk el a szokásos alkotási folyamattól. A szokásos alkotási folyamat ugyanis úgy folytatódik, hogy elfelejtem ezt a mondatot, mert rossz. Helyette kínkeservesen megszülök egy olyan témát/refrént/első versszakot, ami viszont jó. Ez alapján meg megszületik valahogy a szöveg többi része.

Most viszont valami csoda folytán ez a „De ma még a fele is elég” olyan mondat volt, ami működött. Ezt nem töröltem ki, hanem jól megforgattam a tengelyei körül, és szabadon engedtem, hogy írja meg maga köré a dal többi részét. Megírta.

A Tükörről még azt is elárulom, hogy bár nagyon szeretem ezt a szöveget, az akkordjait, ha lehet, még jobban. Nem véletlenül vettem a fáradságot, hogy bontsam az akkordokat, ne csak sikáljak a húrokon. Nem egy koncert dal, táncolni nem lehet rá, de hallgatni szerintem jó, és a szövege sem olyan megközelíthetetlen, mint pl. a Parararamm, vagy a Tavalyi Nyár.

A jövő héten egy éjszakai hazasétálós szám kerül fel a blogra hasonlóképpen bontott akkordokkal. Holnap meg gyertek a koncertre! Ybl Pince, kezdés 20:00.

Tavalyi Nyár

Azért ne teljen el a hét bejegyzés nélkül, íme az új szám. (Nem fogytak el, még egy darabig nem is fognak…)

Ez a Tavalyi Nyár névre hallgat, kb. egy éve írtam, és nagyon hiszek benne. Nem felel meg az alapvető közönség elvárásoknak olyan szempontból, hogy „Végre írjál már egy pörgős vidám számot, ne mindig olyan szomorút!”, de valamiben azért elüt a többitől. Olyan feszültséget próbáltam belerakni, ami máshol talán nem passzolhatna a szöveghez. Itt szerintem passzol. Azt meg kell hagyni, hogy itt is először a zenei alap volt meg, ami gyakorlatilag egyetlen E moll akkord, meg egy kis díszítés, nomeg a 4 akkordos röpke refrén és a lezárás. De pont attól, hogy egy akkordra épül az egész, lehet bele olyan sodrást, meg olyan íveket belerakni, ami kelti a feszkót.

A szövegét is szeretem, mert bár erősen szimbolikus, és kevéssé konkrét, bennem olyan képeket, és olyan személyes élményeket hoz elő, amik pont a dal stressz szintjének megfelelőek.

A kérdés már csak az volt, hogy hogy a fenébe játsszam fel. Ugye a Marilyn Monroe is két akkord, de abba passzolt a furulya. Ebben az nem működne. Viszont itt van ez a spooky szaxofon, amivel megpróbáltam a szellemidézést, és szerintem sikerült. Meg itt van ez a szinti, ami még akár basszusgitárként is funkcionálhat meg egy finom kis cin is rákerült… és láss csodát, fent van a blogon az első szám, ami túlmutat a gitár+ének(+furulya) minimalizmuson. Ahova azért szükségszerűen vissza fogok térni…

Utazó

Volt már Kocsma Udvarán, és volt Marilyn Monroe. Ebben az új számban (nektek új, én már ismerem vagy két éve) Joe kivételesen nem csajozik. Ez a szám a gyerekkorról szól, meg rólam, és belecsempésztem egy kis basic gyermekpszichológiai maszlagot is.

Ha a fenti két Joe szám mellé tesszük az Utazót, akkor erről a hármasról így egyben elmondhatjuk, hogy összetartoznak. Nem csak azért, mert egy héten belül írtam őket. A Kocsma Udvarán indította el bennem Joe történetét, és határozta meg a karakter jellemét. Akkor határoztam el, hogy Joe visszatérő vendég lesz. Az Utazó hozta utána a világot, vagyis a világok összemosását, amibe belerakom Joe-t. A Marilyn Monroe különösebben nem hozott újat, csak egy olyan elhatározást, hogy Joe néha szolgaian a háttérbe kerül, ha vendégelőadó is szerepel a számban. Azóta is ehhez a három számhoz méricskélem az összes többi Joe számot, melyikhez hasonlít, melyik utat követem.

Funny fact: az Elvi Kérdéssel már próbáltuk párszor betanulni a számot, de mindig beletört a bicskánk, mert túl sok váltás van benne, amit nehéz követni. Intro, bridge, versszak, refrén, kiállás, változik a tempó, az akkordok, a hangulat, együttesben a hangszerek szerepe is. Megpróbáltuk, itt-ott játszottuk is, aztán legyintettünk, hogy egye meg a fene. Közben éppen arra törekszünk, hogy minél összetettebbekké tegyük a számainkat, hogy ne mindig csak versszak/refrén/szóló körökben mozogjunk. Na tessék… De még nekifutunk párszor szerintem.

Ahogy Fáskerti Piroskával is, úgy Joe-val is tervezem, hogy csinálok majd egy tematikus albumot csak az ő számaival. Az első azért Piroskáé lesz, de a zörgősebb cuccok Joe-hoz kerülnek. De ez még titok, ne áruld el senkinek!

Parararamm

Eheti bejegyzésben egy kedves szám következik mindenféle komolyabb sztori nélkül. Még címe sincs, csak annyi, hogy Parararamm. Ez azért született, mert egy olyan dalt próbáltam írni, ami nem egyértelmű, viszont annál erősebb képekkel manipulálja a füleinket/gondolatainkat. Mert én ilyen manipulatív előadó vagyok. Ha választanom kell a sok andalgós, lassú számom közül, akkor ez az egyik jelölt a kedvenc címre.

Nektek miről szól a dal? Amennyien hallották, annyi mindenre gondoltak már, de engem érdekel, ki mit ért ki belőle. Nem egyszerűen fogyasztható, de remélem, nem fekszi meg a gyomrotokat.

Ha azt kéred

Egyszer engem is elért az a bizonyos beszélgetés. Ettől fél minden tintarágó szövegíró, hogy egyszer majd ezt vágják a fejéhez. Letaglózó volt.

„Miért olyan szomorú az összes számod? Miért nem írsz néha valami vidámat? Vagy valami egyszerűbb témáról, mondjuk a szerelemről?”

De könyörgöm, miért is baj az, hogy minden számom szomorú, meg összetett? (Talán mert arra nem lehet táncolni, barátocskám – a szerk.) Azt ugyan meg nem tudom magyarázni, hogy miért tartom értékesebbeknek ezeket a szövegeket, mint az egyszerűen vidám dalokat. De tény, hogy minden számba szeretnék valami csavart beletenni, ami miatt kicsit több lesz, mint egyszeregy. Még az is lehetséges, hogy látszólag vidám lehet, de hogy nem lesz egyszeregy, az biztos.

Mire föl volt ez a kirohanás? Mert az egyik ilyen beszélgetés után írtam a most feltöltött dalt. Nesztek, szerelmes szám!

Erről csak annyit, hogy lehet ezt őszintén, átéléssel hallgatni. Nem akarok senki útjába állni. Nem úgy írtam meg ezt a számot, hogy ne lehessen szeretni, és átérezni. Lehet. Néha én is átérzem (na jó, elég ritkán), és már régen megtanultam szeretni ezt a dalt. Az akkordmenetére meg kifejezetten büszke is vagyok.

De nekem ez akkor is egy próba volt, hogy mennyire tudok nyálas dalt írni. Bocs. Ez a dal igazi sötét múltja. Az eredményt mindenki maga mérje fel.